Születés történetek - apa szemmel

Milyenek az anyák apa szemével? Hihetetlen érdekes dolog. egy csettintésre változik meg minden abban a szent pillanatban. Én nem voltam bent a szülés közben, kedvesem nem akarta. A vajúdást viszont végig szenvedtem én is. Túlhordtuk Kadosát 1,5 héttel, ezért a szülést be kellett indítani. Azzal az oxitoxiciclimicsodával, tudjátok. Ami másnak 6-8-10 óra az ilyenkor -legalábbis nálunk- 3 óra volt. Az első fájós összehúzódástól a fiam születéséig. Persze odakintről nézve azt mondaná az ember, hogy ez tök jó, milyen hamar túl volt rajta. De ahogy én láttam ez kb. olyan, mint pl. egy normális szülésnél -jobb példa nem jön, bocsánat- mintha négyen vinnének egy pianínót kocsin. Nehéz, a küszöbnél meg kell emelni kicsit, de gurul. Hormonos beindításnál teljesen egyedül kell felvinni egy versenyzongorát! az emeletre. És amikor azt hiszed, hogy végre felértél és leteheted, kiderül, hogy van még 5 emelet, ráadásul a fordulók is egyre szűkösebbek.
Szóval keserves dolog volt, látni a azt a fájdalmat. Egy felnőtt nő gyermeki arccal szenved, és a császározásos, altatásos... bármilyen módszert vállalná, csak ne kelljen ezt éreznie. Most is összeszorul a szívem ahogy felidézem, mikor a szülésznek mondja, hogy ez nagyon fáj, és nem éli túl. Rettenetes érzés. Próbál az ember ilyenkor mindent. A szerető simogatástól a "gyurcsókos" terápiáig, mindent csak enyhítené a fájdalmat. Végül felért a 10. emeletre a zongorával, és ki lettünk zavarva.
Már amikor terveztük akkor is azt mondta, hogy nem akar senkit a szülésnél, csak a szülészt. Nem akarja hogy ilyen állapotban lássa bárki, akivel akármilyen kapcsolata lesz még az életben. Úgy hogy kivonultam.
Na felejtsük el a filmekben látottakat: Egy doboz cigi, fel-alá járkálás... Bárcsak! De a szülészet az emeleten, szűk váró, dohányzás meg csak az udvaron. Persze távolságot ilyenkor az ember a legkisebbre méri. Az ajtóhoz legközelebb! Ott ültünk anyósommal, és izgultunk. Nem néztünk egymásra mert olyan feszültek voltunk, hogy ha öt másodpercnél tovább próbáltunk szemmel kommunikálni, elbőgtük volna magunkat az eddigi élmények hatására. Egy óra múlva anyós besompolygott, és vigyorogva közli visszajőve, hogy belesett, és mintha azt látná, hogy már a mellkasán van a gyerek. Mire odaértem, már a köldökzsinór elvágva, betakarva. Ott feküdt a fiam, a fiunk, és teljesen kimerülve nyitott szemmel szuszog nagyokat.
Istenem! Ő az első fiam! Gyönyörű! És már sírtam én is... Teljesen meghatódva, a könnyektől semmit nem láttam, és csak töröltem a szemem, hogy lássam azt a csöpp fiút, aki kilenc hónapig teljesen titokzatosan fejlődött az anya méhében.
Ekkor jött az a váratlan felismerés. Nincs már állatkodás, rumli, kimaradás... Nem mintha jellemezte volna eddigi életem akár, de most már nem az van mint régen. Gyerekből felnőtté váltam. Gyerekből apává. Felelősségem van már érte és az anyja iránt aki most vált azzá, szörnyű kínok után.
Újra lett egy kötelék köztünk. Ott feküdt mellettem az ágyon rajta a gyerek, és ahogy összenéztünk, még jobban éreztem, hogy még inkább összetartozunk. Többek lettünk. Anya-Apa-Fiú. Egy csapat, egy család.
Mindent megérő pillanat, bármikor újra! Tökéletes pillanat, ahogy egy szerető társ anyává érik egy pillanat alatt. Lepergett a karrier: amikor megismertük egymást, a romantikája, mikor összeköltöztünk és hittük felnőtté váltunk, a kettesben töltött idők, a nyaralástól az együtt unatkozásig, az első pozitív terhességi teszt, a kilenc hónapnyi várakozás-izgulás, a fájdalmas vajúdás, és mikor újra látom, már egy gyönyörű anya!
Köszönöm! Szeretem őket!

A mi fiunk már születése előtt igen aktív és türelmetlen volt, ezért feleségem a 32. héten bevonult a kórházba, hogy ott különböző eszközökkel (injekció négyóránként, felpolcolt ágy…) visszatartsák a szülést – szerencsére sikerrel.
Ez idő alatt nekem volt időm előkészíteni az otthoni dolgokat, amit az apáknak kell (bútorok felcipelése és összeszerelése), de egyébként tűkön ülve vártam a pillanatot (egy ideig bízva benne, hogy nem jön még el, utána meg jöhetne már érzéssel). És aztán egy ködös novemberi éjszakán eljött a pillanat: elfolyt a magzatvíz 22:33-kor.
Gyors összepakolás után irány a kórház, ahol még nem számítottak rám, ezért ideig-óráig az előtérben várakoztam, majd 1-kor irány a szülőszoba.
Sokáig zavart a tehetetlenség, hogy nem tudom enyhíteni a fájdalmakat, a masszázs nem esett jól, a borogatás sem különösebben, a szokásos viccelődésemet meg végképp nem élvezte, de egy idő után sikerült megtalálni a módját, hogy segítsek neki (a fürdőben meleg/forró vízzel zuhanyoztattam kb. 1 órán keresztül), ami neki megnyugvást és tágulást hozott.
Egy idő után úgy tűnt, hogy verseny kezdődik a gyermek és a doktornő között, de végül ez utóbb nyert, nem sokkal: belépett, megvizsgálta feleségemet, és szólt, hogy akkor nyomjon.
Sajnos egy kis idő után nagyon sokan lettünk a szülőszobán (csecsemőorvos, 2-3 orvos, a bába), merthogy vákuummal kellett rásegíteni, a köldökzsinór a nyakára tekeredett. Nyomták, húzták, én meg csak asszisztáltam, és bíztam a legjobbakban, ami végül 4 óra 5 perckor meg is történt: megszületett Olivér László.
Hogy mit éreztem? Megkönnyebbülést, hogy minden rendben lezajlott. Örömöt, hogy végre a karomban tarthatom azt, akiről az elmúlt kilenc hónapban álmodtam. És rettenetes fáradtságot: hosszú és izgalmas éjszaka volt, de a stressz csökkenésével egyenes arányban ernyedtem el. Pár óra alvás után viszont már csak a büszkeség és a boldogság maradt, mind a mai napig.
Ami pedig az apás szülés intézményét illeti, én egyértelműen csak ajánlani tudom. Ahogyan a Szent Imre kórházat is, az összes dolgozójával együtt (ezúton is köszönjük nekik).

Nekem még csak egy gyerekem van, de nem volt kérdés, hogy ott leszek-e a születésnél, vagy sem. A feleségem egy igazi hős volt, és azóta is csodálom az erejét és a bátorságát.
Ahhoz képest, hogy első gyermekünk, Eszter gyorsan és könnyen megszületett - legalábbis ezt mondta az orvos és a szülésznő is. Épp hétvége volt, a kiírt dátum után 2 nappal, amikor is a délutáni pihenésre készültünk ebéd után, és akkor a feleségem szólt, hogy érez valami furcsát, amit eddig nem. Sokszor beszélgettünk arról, hogy nem szabad majd kétségbe esnem, ha szól nekem, hogy indulni kell, de mégis izgultam egy kicsit. Gyorsan bedobáltam a cuccokat a kocsiba és indultunk a kórházba. Nem volt dugó, hétvége révén, ezen azért aggódtam még korábban, hogy mi lesz, ha dugóba kerülünk, de megúsztuk.
Mire beértünk a kórházba, már egyre erősödtek a fájások, de az én drága feleségem bátran tűrte, még viccelődni is volt ereje. A vizsgálatok után gyorsan át kellett öltöznie és be a szülőszobába. Az orvos bejött, és burkot repesztett, nem sokkal később rengeteg magzatvíz távozott...nem mondom, hogy felemelő látvány volt, de már nagyon vártuk a kicsit, és nekem eszembe se jutott más, csak hogy pár óra, és a kezeimben tarthatom. Akkor, ott csak az futott át az agyamon, hogy nem véletlenül szívósabbak a nők, mert ezt aligha bírná ki férfi...azóta még jobban szeretem és tisztelem a feleségem.
Még 2 óra telt el a csodáig - de megérte ott lennem! Amikor megláttam a lányom, könnyek futottak a szemembe. Igazi élmény volt részt venni az első fürdetésben is, még akkor is, ha végig sikította.
Mára már igazi nagylány, 2 és fél éves. És azóta is imádom őt és a családomat.
Olvasnék szívesen én is apás szülés történeteket, mindig csak a nők írják le, hogy mit éreztek. Én azért minden apukának az ajánlom, hogy legyen ott, ha teheti.