A szerelem vak,de mi nem!

Keressük, nem találjuk, nem keressük, megtalál. Akarjuk, de ha jön, néha félünk tőle. Azt hisszük, ismerjük, aztán rájövünk, hogy mégse.Néha elfelejtjük, hogy milyen is valójában. Rejtőzködünk előle, aztán hirtelen ránk tör. Megkérdezzük magunktól: ez lenne az? Már nem emlékszünk, milyen is volt. Aztán örülünk, hogy még képesek vagyunk rá.  

"Te szerelmes típus vagy?" - hangzik el a kérdés. IGEN! - vágja rá az, aki mindig szerelmes. Mert ám szerelmes nem csak egy egész személybe lehet az ember. Szerelembe eshet egy fénylő szempárral, egy formás fenékkel, vagy kellemes mosollyal, egy illattal, egy gesztussal is. Érzékszerveiknek nem tudunk parancsolni, és ez így van jól. Megszokott hétköznapok, napirend, problémák. Az ember alig várja, hogy valami kilendítse ebből a mókuskerékből, amikor is történik valami. Felbukkan egy idegen, vagy feltűnik egy régi ismerős, és az érzések csak úgy kavarognak. Levélváltások, telefon, chat vagy épp egy kávé lopott percekben: az ember pezsegni kezd.
Rég nem tapasztalt érzés keríti hatalmába, feldobódik, ragyog. Visszatérni a valóságba annál nehezebb. Mert a valóságban aggódó anyák és apák vagyunk, összetartozó férj és feleség, dolgozó nő és férfi, saját hétköznapi problémákkal, anyagiakkal és beosztott idővel. A következő érzés aztán a bizonytalanság. Jó lenne vele lenni, és kiszakadni a valóságból, csak odabújni és azt érezni, élünk. Nem nézni az időt, nem rohanni, nem gondolni a teendőkre, csak újra 16 évesnek lenni és gondtalanul fürdőzni a felszabadultságban.Hogy feltöltsön és kikapcsoljon, hogy erőt adjon a mindennapokhoz. Van, aki meg is teszi, de van, aki egy bizonyos pillanatban meghátrál, azaz maga elől menekül.
A szerelem nem válogat, és nem kér időpontot. Jóindulatú alattomossággal hálóz be, és tanít meg arra, hogy nincs értelme harcolni ellene, mert az olyan, mintha önmagunk ellen harcolnánk. Megélni és elfogadni, örülni és el nem hagyni....A szerelem mindent legyőz - tartja a mondás. De nem árt a józan ész határain belül cselekedni, ha családos emberként csap le az emberre. Társunk, ki gyermekünk anyja vagy apja, megérdemel némi józan gondolkodást, mielőtt érzelmeink hevében olyan döntést hozunk, melyet később megbánunk, és lelki teherként cipelhetünk egy életen át. Ugyanis a leckéket nekünk kell megtanulnunk. Néha ugyanazzal a személlyel többször is összehoz a sors, mert ismétlés a tudás anyja. És az elválás? Nem feltétlenül jelent megoldást a problémára, hiszen mi felelünk a saját érzelmi életünkért, és a konfliktusainkért is. Így a meg nem tanult leckét az élet egy másik személy mellett is újra feladhatja, akkor meg igazán fontos feltenni a kérdést, hogy megéri-e kockára tenni érte a családot.

Tudatosan vagy tudattalanul, de sokszor csak a megszokásból való kitörés hajt minket az ismeretlen varázsa felé. Ugyanakkor legtöbbünk tudja: ami van, az kell, és eszünk ágában sincs egy másikra cserélni. A kitartás a társ és a család mellett a legnagyobb erény. Legyen hát bátorságunk befogadni és élvezni a pezsgést, de legyen erőnk ahhoz, hogy a biztos családi fészek megmaradjon gyermekeink számára. És ha döntöttünk, merjünk örömmel és hálával kilépni az érzéssel:  "Köszönöm, hogy rádöbbentettél, hogy még képes vagyok ilyet is érezni!"

Kép eredet:
1. http://faintheartneverwonfairlady.blogspot.com

2. http://www.pep.ph