Az eltolt szertartás
Az eltolt szertartás
A temetés sokáig tartott.
Mr. Síver előbb a sírgödör mellé tette terhét, és sokáig mormogott fölötte egy ismeretlen nyelven. A többiek mind némán hallgatták, lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel. Végül a cilinderes egy díszesen metszett üvegcsét húzott elő tökéletes szabású frakkja mellényzsebéből, és miután a dugóját kihúzta, a benne lévő smaragdzöld folyadékból pár cseppel megöntözte a fekete dobozt. Utána gondosan eltette az egész készséget, majd lehajolt, és két markával egy halom földet emelt fel az arca elé, mintha csak bele akarna kóstolni. Mégsem ezt tette, hanem ugyanazon a különös nyelven, amivel eddig beszélt, pár szót suttogott a földhalomba. Utána megismételte. Majd megint. És újból.
A rigmus minden elismétlésénél a maréknyi föld egyre fényesebb, egyre ragyogóbb lett, míg végül már nem is volt más, mint egy maréknyi fény. Ekkor Mr. Síver az egészet a doboz tetejére szórta, ami úgy folyt szét rajta egy pillanat alatt, mint valami ragyogó, folyékony füst. Körbefolyta, befedte előbb a tetejét, aztán az oldalát, és ekkor a láda megemelkedett, és a fényfüst az alját is azonnal ellepte. A cilinderes egyetlen kis intésére az immár ragyogó kis koporsó a sír fölé libbent, majd méltóságteljes lassúsággal süllyedni kezdett.
És mindez még a temetés gyorsabbik fele volt!
Mr. Síver ugyanis ezután újabb marék földet vett fel, de ebbe már csak egyszer suttogta bele varázslatos szavait, és utána a gödörbe szórta, majd vette a következő marék földet…
Tudjátok mennyi ideig tartott, mire az utolsó göröngyöket is a friss hant tetejére szórta?
Öreg este volt már! Nyú lajos, Vak Kond és Rodzser pedig végig ott álltak némán, lehajtott fővel a helyükön. Nyú Lajos bírta a legnehezebben, neki már a füle is rángatódzott a végére. Rodzsernek a farka libbent meg néhányszor, és láthatóan egyre sűrűbben kellett elfojtania egy-egy előtörő ásítást. Vak Kond viszont példamutató fegyelemmel, akár egy szobor, állta végig az egészet.
– Hiába parádéztok, az új lakónak még sokáig kell várnia, mire közénk kerül! – szólalt meg egy egércincogáshoz hasonló hang a fák lombja közül.
Mr. Síver kezét törölgetve fordult a hang irányába, de Rodzser vakkantása megelőzte a válaszát:
Mr. Síver előbb a sírgödör mellé tette terhét, és sokáig mormogott fölötte egy ismeretlen nyelven. A többiek mind némán hallgatták, lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel. Végül a cilinderes egy díszesen metszett üvegcsét húzott elő tökéletes szabású frakkja mellényzsebéből, és miután a dugóját kihúzta, a benne lévő smaragdzöld folyadékból pár cseppel megöntözte a fekete dobozt. Utána gondosan eltette az egész készséget, majd lehajolt, és két markával egy halom földet emelt fel az arca elé, mintha csak bele akarna kóstolni. Mégsem ezt tette, hanem ugyanazon a különös nyelven, amivel eddig beszélt, pár szót suttogott a földhalomba. Utána megismételte. Majd megint. És újból.
A rigmus minden elismétlésénél a maréknyi föld egyre fényesebb, egyre ragyogóbb lett, míg végül már nem is volt más, mint egy maréknyi fény. Ekkor Mr. Síver az egészet a doboz tetejére szórta, ami úgy folyt szét rajta egy pillanat alatt, mint valami ragyogó, folyékony füst. Körbefolyta, befedte előbb a tetejét, aztán az oldalát, és ekkor a láda megemelkedett, és a fényfüst az alját is azonnal ellepte. A cilinderes egyetlen kis intésére az immár ragyogó kis koporsó a sír fölé libbent, majd méltóságteljes lassúsággal süllyedni kezdett.
És mindez még a temetés gyorsabbik fele volt!
Mr. Síver ugyanis ezután újabb marék földet vett fel, de ebbe már csak egyszer suttogta bele varázslatos szavait, és utána a gödörbe szórta, majd vette a következő marék földet…
Tudjátok mennyi ideig tartott, mire az utolsó göröngyöket is a friss hant tetejére szórta?
Öreg este volt már! Nyú lajos, Vak Kond és Rodzser pedig végig ott álltak némán, lehajtott fővel a helyükön. Nyú Lajos bírta a legnehezebben, neki már a füle is rángatódzott a végére. Rodzsernek a farka libbent meg néhányszor, és láthatóan egyre sűrűbben kellett elfojtania egy-egy előtörő ásítást. Vak Kond viszont példamutató fegyelemmel, akár egy szobor, állta végig az egészet.
– Hiába parádéztok, az új lakónak még sokáig kell várnia, mire közénk kerül! – szólalt meg egy egércincogáshoz hasonló hang a fák lombja közül.
Mr. Síver kezét törölgetve fordult a hang irányába, de Rodzser vakkantása megelőzte a válaszát:
– Vuff! Téged ugyan ki hívott meg a temetésre, Dene Vera?
– Hihihi! Megmutassam a meghívómat?
– Tényleg, mióta vagy itt? – kérdezte most már Mr. Síver is, nem kevés nehezteléssel hangjában. – Mióta van öt fókusz a varázsterületen négy helyett?
A fán lógó, méretes denevér láthatóan egy pillanat alatt megkomolyodott.
– Itt aludtam, már reggel óta. Akkor keltem fel, amikor sötétedni kezdett. Mint mindig.
– Tehát végig öt fókuszunk volt – vonta le a következtetést Mr. Síver.
– Ez baj? – kérdezte Nyú Lajos, most igazán nyuszis, félelemtől remegő hangon.
– Biztosan nem jó. A pentagramma másféle varázslatokhoz kell, főleg az alvilág megnyitására használatos. Ha belegondolok, miféle lényt temettünk ma, talán nem is voltunk messze a lényegétől. Viszont akkor valószínű, hogy az énje, ami visszatér közénk, egyáltalán nem lesz jószándékú.
A többiek alaposan végiggondolták a hallottakat. Szemmel láthatóan semelyikük sem örült a hírnek.
– Én nem akartam – mentegetőzött Dene Vera –, én mindig itt alszom mostanában…
– És miért mondtad, hogy még sokáig nem fogjuk majd látni?– szólalt meg Vak Kond úr, most először.
– Merthogy máskor mindig van valami emléktárgy is, amit a sírhoz tesztek, most meg csak a koporsó volt…
– Az sajnos csak annyit jelent, hogy nem lesz a legnyugodtabb, amikor visszatér – sóhajtott Mr. Síver. Látszott rajta, hogy ő is gondban van, és ez volt a legnyugtalanítóbb. Nyú Lajosnak most már mind a két füle rángatódzott az idegtől. Remegő hangon kérdezte meg:
– Mekkora is volt?
– Jó négy méter– morogta Rodzser, majd mérgesen, kutya módra tüsszentett egyet. – De ugyan miféle emléktárgya lehet egy ilyennek? Nyakörve?
– Naggyon vicces!
– Esetleg még gyorsan kiáshatom… – ajánlotta reménykedve Vak Kond úr, de Mr. Síver csak a fejét rázta:
– Ha azt akarod, hogy rád külön haragudjon a háborgatásért, akkor tedd! De azt hiszem az egyetlen esélyünk, ha tényleg nagyon gyorsan megkeressük valami emléktárgyát. Hmmm, talán, ha még az éjjel visszamegyünk a volt gazdájához, kaphatunk tőle valamit. – Felnézett töprengéséből, egyenesen Rodzserra. – Jó lesz, ha azonnal indulunk!
– Ma még alig ettem valamit – nyüszített fel erre a másik panaszosan. – Hol marad a kutya vacsorája?!
– Majd útközben bekapsz valamit. Gyere!
– És mi? – kérdezték szinte egyszerre a hátramaradottak. Mr Síver végignézett a remegő Nyú Lajoson, a fejét vakargató Vak Kond úron, és a fancsali képű Dene Verán.
– Beszéljétek meg, miként tudtok vigyázni magatokra, egymásra, és az Emlékpark többi lakójára, amíg visszatérünk! Ne feledjétek; az alvilágból erős, veszélyes dolgok jönnek vissza, és én sem tudom, hogy akit ma eltemettünk, minek képzelte magát gonosz álmaiban! Legyetek óvatosak, számítsatok a legrosszabbra, annál csak jobb lehet!
– Uram! Nem lehetne, hogy visszanövessz, mielőtt elmész?
– Ennyi varázslás után? Nem fog menni. – Kis gondolkodás után azért mégis eszébe jutott valami, mert frakkja oldalsó zsebébe nyúlt, és egy kulcsot húzott elő belőle. – Tessék. Ez a ház kulcsa. Ha nagyon nagy baj van, oda is bújhattok, de jól jegyezd meg: a ház és az Emlékpark kapuja soha, de soha ne legyenek egyszerre nyitva, mert abból szörnyű baj lehet!
– I-igen, uram!
Mr. Síver már távozni készült, amikor Dene Vera félszeg hangon még utána kérdezett:
– Mégis, miféle baj?
Mr. Síver erre hevesen megpördült, és olyan lángoló tekintettel nézett rájuk, hogy attól Nyú Lajos füle önkéntelenül a hátára lapult, Vak Kond úr pedig hátrált egy lépést.
– Tudjátok meg, akkor a kettős bejárat mindent magába szippant, egyenesen D. Úr színe elé, egészen addig, amíg engem is vissza nem húz! Akár a világot is elnyeli, ha én épp a világ túlfelén tartózkodom! Ezt ugye egyikőtök sem akarja?!
Választ sem várva újra elfordult tőlük, és most már öles léptekkel, sietve eltűnt az ösvényen. Rodzser a nyelvét lógatva lihegett a nyomában.
D. Úr említése megfagyasztotta a levegőt. Percekig senki sem szólt.
A három Emlékpark lakó végül tanácstalanul nézett össze.
– Szerintetek miként tér vissza? – szólalt meg nagysokára Nyú Lajos.
– Egy jó négyméteres piton? De hisz az már önmagában is félelmetes! Az ásómra mondom, csuklás nélkül lenyelné bármelyikünket!
– Rémtörténetek mesélése helyett inkább röppenjünk odébb! Talán már most hall minket.
– Igaz. Nálam a kulcs, menjünk a házba! Ott biztonságban vagyunk, és nyugodtan megbeszélhetjük, mit tegyünk.
Mindhárman elindultak hát az Emlékpark legmélye felé, ahol a sűrű bokrok takarásában ott rejtőzött a ház.
Szerintetek hogy nézhetett ki az a réges-régi udvarház, az Emlékpark közepén?
Oszd meg ezt a tartalmat ismerőseiddel:
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
