A szörny ébredése

A ház úgy sötétlett az éjszakai fák között, mint egy földre kuporodott, szoknyás óriásasszony. Körben vastagon futott fel rá a vadszőlő, egyedül a bejárathoz felvezető lépcsőt hagyta szabadon. Sem korlát nem magasodott a téglából rakott lépcső két oldalán, sem tornác nem terült el az ajtó előtt. Dene Vera háromszor körberepülte az épület feketeségbe burkolódzó, kéményes tornyát, majd visszaszállt a várakozó társaihoz.
– A ház csöndes, a környék üres. Szerintem bemehetünk.
Nyú Lajos tanácstalanul dörgölte az orrát, majd a mellette ácsorgó Vak Kondra nézett:
– Odaadom a kulcsot, mert én nem érem fel a kilincset. Majd őrködök a lépcső alján, amíg kinyitod az ajtót.
– De… mi van, ha a temetőkapu nyitva van? Akkor mindent beszippant…
– Odarepülök, megnézem – ajánlkozott Dene Vera, és máris a levegőbe dobta magát. Ám még az első fa lombját sem érte el, amikor Vak Kond aggodalmas hangja utolérte:
– De… mi van, ha majd akkor lesz nyitva, amikor ki akarunk jönni?
A kutya méretű denevér erre széles ívben visszakanyarodott, és úgy szállt le az egyik alacsony ágra, hogy fejjel lefelé lógva pont Vak Kond úr szemébe nézhessen.
– Te félsz – jelentette ki. – Mégis, mitől? Miért nem akarsz a házba menni?
A másik erre szégyenkezve kezdte rugdosni maga előtt az avart.
– Hát, túl magasan van – motyogta végül. – Meg, ha kő van alattam, attól szédülök… már a lépcsőn is.
– Embereld meg magad! Más nem tudja kinyitni, csak te.
Dene Vera ezek után újra felszállt, és otthagyta őket. Nyú Lajos kézen fogta Vak Kond urat, és a házhoz vezette, egyenesen a lépcső aljához.
– Tudom, hogy éjjel már nagyon keveset látsz, de muszáj megpróbálnod!
– Fel tudsz kísérni?
– Karolj belém, és csak előre felé menj! Nagyon keskeny ez a lépcső kettőnknek, nem lenne jó leesni róla.
Vak Kond úron látszott, hogy hatalmas elszántság kell neki az első lépéshez. Két nagy sóhaj után mégis feltette a lábát az első fokra. Nyú Lajos szorosan átfogta a könyökét, és a lépcső szélén követte őt. A második lépés már hamarabb sikerült, de Vak Kond úr rögtön meg is szédült, a másik alig bírta megtartani.
- Olyan, mintha csúszós lenne!
- Pedig nem az. Képzeld azt, hogy keményre döngölt virágföld!
- Aha. Ez jó. Sokkal jobb. Mehetünk.
Így már, ha lassan is, de legyőzték a további tizenöt lépcsőfokot, és végre ott álltak az ajtó előtt. Közben Dene Vera is visszaérkezett, és megnyugtatta őket, hogy a kaput rendesen bezárva találta. Vak Kond úr remegő kézzel kereste meg a kulcslyukat, és csak sokadszori próbálkozásra sikerült beletalálnia. Szerencsére a zár olajozottan kattant, és az ajtó minden gond nélkül feltárult. Besorjáztak egymás után. Nyú Lajos éppen csukni akarta az ajtót, amikor látta, hogy a közeli bokrok alól egy kisebb figura lép elő. Először kiverte a hideg veríték, hiszen hiába a varázslat, ami emberszerűvé tette, igazából mindig is nyúl volt. Aztán a sötét árnyalak két-három ugrással a lépcső aljánál termett és a leszűrődő holdfényben már felismerhetővé vált, hogy a jövevény egy macska.
Valamit hozott a szájában.
Mielőtt azonban felindult volna a lépcsőn, kérdőn feltekintett6 az ajtóban állóra, mintha csak az engedélyét kérné.
Nyú Lajos letörölte a homlokán kiütközött verítéket, és nagy sóhajjal próbálta lenyugtatni vadul zakatoló szívét.
– Tátin! A frászt hozod rám! Mi van a szádban? Fülöp? Rendben van, gyertek be!
Vak Kond úr odabent ekkorra tapogatta ki a villanykapcsolót, így mire a macska mögött végre bezárult az ajtó, meleg villanyfény ömlött szét a szobában.
A kicsi helység bejárattal szemközti falát egy padlótól plafonig érő könyvespolc foglalta el. A közepén két sávban CD tartó húzódott. Dugig tele volt az egész. Még előtte, a földön is kisebb-nagyobb könyvhalmok kuporodtak. Jobbra két ajtó nyílt, köztük pedig egy kandalló sötét szája tátongott, balra viszont csak egyetlen ajtó vezetett kifelé, ami mellett egy íróasztal foglalta el a maradék helyet, erősen rátolva a könyvespolcra. Az asztal nagyobbik felét egy számítógép monitora foglalta el, a többi helyet pedig mindenféle cetlik, tollak és egyéb lomok.
A macska így világosban már sokkal kevésbé tűnt valóságosnak. Valójában egy macska csontváza volt csupán, amit körbevett az egykori testének a halvány, majdnem teljesen átlátszó derengése. Fekete szőréből igazából csak a sötéten fénylő csillanások látszódtak élesen. A szájában egy hal hiánytalan csontvázát tartotta.
– Itt nem férünk el – jelentette ki Vak Kond úr, és lendületesen benyitott a kandallón túli ajtón. Aztán megilletődötten kihátrált.
– Hopp, ez itt a fürdőszoba!
– Itt a konyha, ebben van egy asztal, sok székkel – nyávogta Tátin, a kandalló előtti ajtóhoz lépve. Egyáltalán nem zavarta a beszédben a tény, hogy tele volt a szája a halcsontvázzal. – Jobb is, ha leültök, mert olyan hírt hoztam, amitől kimegy az erő a lábatokból!
Miután a többiek helyet foglaltak a konyhaasztalnál, Tátin felugrott a közepére, kényelmesen, cé alakban lefeküdt, úgy hogy a hátát Dene Verának mutatta. Sohasem bírta ezt a túlméretezett bőregeret az idegtépően magas hangú füttyögésével.
– Na, mondjad már! – bíztatta remegő fülekkel Nyú Lajos – Mit hallottál?
– Igazából nem hallottam - húzta a szót Tátin, élvezve, hogy mindenki őt figyeli leplezetlen izgalommal –, Fülöp látott valamit, ami talán érdekel benneteket. Valahogy sejtettem, hogy itt fogok találni valakit a háznál. Még azt sem csodáltam volna, ha maga Mr. Síver úr is inkább a házba zárkózna éjszakára. Tényleg, ő hol van most?
– Rodzserrel visszament a városba, elintézni valamit – hadarta idegesen Nyú Lajos. – Mondd már, mit láttál!
– Mint említettem, nem én, hanem Fülöp látta. Én csak a szócsöve vagyok, mert ugye nekem van hangom, és értem is őt a köztünk lévő, úgymond, bensőséges viszonyunkból kifolyólag…
– Fejbe verlek – jegyezte meg Vak Kond úr pontosan azon a nyugodt hangon, amiből mindenki érthette, hogy halálosan komolyan gondolja, amit mond.
Tátin ennek ellenére még egy hosszú pillanatig évődve nézett a fenyegetőjére, talán még mosolygott is a szellembajsza alatt.
– Hosszú feketeség kígyózott elő a töröttszárnyú angyal szobra alól, miután lement a nap. Nem füst volt, mert annak nincsenek sárgán izzó szemei, és tűhegyes, karmokként görbülő, hófehér agyarai. Észrevette Fülöpöt, és oda is ment hozzá. Talán azt hitte, hogy egy aranyhalnak hiába is mondana bármit, úgysem tud válaszolni, ezért végül odébb állt. Olyan hideget áraszt magából, hogy amikor órákkal később odaértem, hogy felvegyem Fülöpöt, még mindig majdnem hozzáfagyott a fogam.
Gondolom, ti tudjátok, ki ez az új lakó.
– Mégis, mekkora ez a füstkígyó? – kérdezte Nyú Lajos.
– Hm. Nem hiszem, hogy füstből lenne. A nyomait látva, amit hagyott Fülöp körül, súlyos személyiség lehet. Aranyhal barátom kissé furcsán látja a szárazföldi dolgokat, de, ha nem tévedett túl nagyot, a szörnyeteg simán körbe éri ezt a házat.
És, mintha csak ez lett volna a jel, odakintről hirtelen félelmetes zajok kéltek: Mintha vihar csapott volna le minden előzetes figyelmeztetés nélkül, recsegni kezdtek a fák és surrogó, sziszegő zajjal lett teli az odakinti sötétség. Aztán a surrogás körben, a házfalon folytatódott, miközben rohamosan elkezdett hűlni a levegő. Még látták, ahogy a konyha mindkét ablaküvegét fehér dér kezdi egyre vastagabb fehérségbe vonni, aztán egyetlen kattanással kihunyt a világosság.
Néhány pillanatig mindannyian vakon pislogtak a konyhában. Amikor szemük valamelyest hozzászokott a sötétséghez, a beopálosodott ablakon túlról egy sárgásan izzó, óriási szemet láttak meg, majd, ahogy az irdatlan fej tovább mozdult, megláthatták a párját is.
– Ez… - cincogta cérnavékonnyá vált hangon Dene Vera – …óriási! Hallom, hogy kétszer tekeredik körbe a falakon!
Te hogy képzeled el a szörnyet? Rajzold le!